Múltkor a kisunokám váratlanul megkérdezte, hogy én milyen voltam iskolás koromban. Elkezdtem mesélni, érdeklődve hallgatta, majd azt kérdezte: “Megnézhetem a videót róla?”. Mosolyogtam, és elmeséltem, hogy akkor nemhogy videó, de digitális fényképez, okostelefon, sőt szines fénykép sem volt. Elővettem a régi, fekete-fehér fényképeim, – ebből sincs sok. Ezeket nagy élvezettel nézegette. “Kár, hogy videó nincs.” – sóhajtotta a végén.
Nem tudom, hogy kár-e. Neki biztos érdekes lenne, meg az ő gyerekeinek. Én nem hiszem, hogy végig szeretném nézni, sokan már nem is élnek azok közül, akik rajta lennének.
Félreértés ne essék, nem szeretném elővenni a szokásos “minek az a sok technika, meg digitalizáció” verklit. Hiszen nagyon örülök, amikor a gyerekektől hétvégente kapom a képeket, róluk és az unokákról, erre jártunk, ezt csináltuk. Az email fiókomba. Kinyitom, megnézegetem, és nagyon örülök neki.
És közben könyörgöm, hogy kinyomtatva is adjanak nekem képeket. Amit kitehetek az asztalra, a falra, ami mindig fogad, ha belépek a szobába, ami elé odaállnak az unokák és századszorra is végigvesszük, hogyan születtek, miket éreztem akkor, mi történt.
Nem szeretném eldobni a digitális fényképeket. De a papírt sem. Ma már egy születésnapi eseményen “sztárnak” érzem magam – akkor is ha nem nekem van a szülinapom. Mindenhonnan villognak a vakuk, kattognak az okostelefonok, készülnek a fényképsorozatok, videók. Csináljunk többet, hátha nem sikerült az első.
Jó dolog, hogy sokkal jobb a minőségük, de az emailben lebutítva kapom meg, hogy ne foglaljon sok helyet. A nosztalgiafalamig meg egészen kevés jut el.
Mit gondolsz erről? Mondd el a véleményed, történeted kommentben vagy itt a Facebook oldalon. 60 felettieket várunk.