Időről időre felbukkan a téma egy-egy női magazinban, hogyan készüljünk a nyugdíjas évekre, hogyan éljünk meg boldogan az öregkort. A top tipp legtöbbször az, hogy kezdjünk egy új hobbiba.
Teljes mértékben megértem, hogy a több helyre is bedolgozó újságírónak és a túlterhelt szerkesztőnek álomszerűnek tűnik ez a jövő, amikor végre a hobbijának élhet. Nem is rossz ötlet, csakhogy a hobbi, az a szabadidő kitöltésére szolgál, amit az ember a munkája, kötelessége mellett, kikapcsolódásként végez. Nyugdíjas korban viszont pont ez utóbbi esik ki, így a hobbi szó értelmét veszti.
A nyugdíjas lét egyik legnagyobb kihívása, hogy értelmet találjunk a napjainknak, heteinknek, amik betölthetik a munka után hagyott űrt. És elég sokan állnak sorban, hogy rossz irányba vigyenek.
1.Rögtön ott van a tökéletes kifogások hada: “ehhez már öreg/beteg/fáradt vagyok”, “nem való ez már nekem”, “túl hideg van/túl meleg van.” Mivel semmi nem kötelező, nagy a csábítás, hogy inkább otthon maradjunk. Minden alkalommal sikerélménynek élem meg, és büszke vagyok rá, hogy kora reggel felkelek egy meghirdetett túra miatt, vagy amikor felhősebb időben is elindulok egy kirándulásra. Az egész napi mozgás és jó levegő éppen elég jutalom a reggeli akaraterőért.
2. Majd ott vannak a sajnos elkerülhetetlen betegségek. Bár nagyon fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk magunkra, és rendszeres szűrővizsgálatokra járjunk, nem jó dolog átesni a ló másik oldalára. Vizsgálat, kezelés, utókezelés, kontroll – szinte minden napra juthatna valami valamelyik testrészünkkel kapcsolatban. Észre sem vesszük és bekerülhetünk a háziorvos-szakrendelő-kórház-gyógyszertár mesternégyesébe. Foglalkoznak velünk, gyakran ismerős arcokkal találkozunk, akik hozzánk hasonló korosztályt képviselnek – nem csoda, ha rá lehet szokni. Amellett, hogy nem szabad a betegségeket, tüneteket elbagatellizálni, fontosnak tartom, hogy ne ez legyen a fő elfoglaltságunk, és egyetlen beszédtémánk. Folyamatosan feszegetem a határaimat, és ügyelek arra, hogy egy betegség utáni lábadozás ne húzódjon el alaptalanul. Fokozatosan építem vissza az aktív programjaimat, és a gondolataim is ezek körül forognak.
3. A család. Nyugdíjasként ráérünk, sokan ilyenkor részt vállalnak az unokákkal kapcsolatos teendőkben. Magam is így teszek, csodálatos érzés, hogy az unokáim velem lehettek a bölcsi helyett. Ugyanakkor arra is látok példát, hogy a nagyszülőket éjjel-nappali ügyeletnek tartják, aki bármikor ugrik, és minden programját felrúgja. Kivételektől eltekintve, nem gondolom, hogy a nagyszülő elsődleges feladata és kötelessége ez. Fontos, hogy nekünk is legyenek olyan programjaink, elfoglaltságaink, amiket tiszteletben tart a család, a gyerekeink, az unokák, és amikhez mi is ragaszkodunk – attól függetlenül, hogy az már számunkra nem kötelező. Nem jó az, ha nyugdíjasként a család a hobbink, és csak ebben tudunk gondolkodni – nekik sem.
A cikkindító javaslatot inkább úgy fogalmaznám, hogy egy hobbi helyett – kivéve, ha valaki egész életében erre vágyott – több olyan tevékenységünk, elfoglaltságunk legyen, amikhez ragaszkodunk, és csak kivételes esetekben mondunk le róluk. Osszuk ezeket úgy el, hogy számunkra is kényelmes legyen, megfelelő pihenőnapokkal, és ne gondoljunk úgy rájuk, mint első szóra sutba dobható programokra. Így többféle társaságba mehetünk, többekkel találkozunk, és kialakíthatunk egy új napi- és hetirendet. Nem könnyű, de megéri.
Te hogyan töltöd a nyugdíj után az időd? Várjuk véleményed, történetedet a nincsfelsokorhatar@gmail.com címre, ide kommentben vagy itt a Facebook oldalon.
Főúri kastélyban pingpongoztunk, olvasd el itt.