Időről időre felbukkan a téma egy-egy női magazinban, hogyan készüljünk a nyugdíjas évekre, hogyan éljünk meg boldogan az öregkort. A top tipp legtöbbször az, hogy kezdjünk egy új hobbiba.
Teljes mértékben megértem, hogy a több helyre is bedolgozó újságírónak és a túlterhelt szerkesztőnek álomszerűnek tűnik ez a jövő, amikor végre a hobbijának élhet. Nem is rossz ötlet, csakhogy a hobbi, az a szabadidő kitöltésére szolgál, amit az ember a munkája, kötelessége mellett, kikapcsolódásként végez. Nyugdíjas korban viszont pont ez utóbbi esik ki, így a hobbi szó értelmét veszti.
A nyugdíjas lét egyik legnagyobb kihívása, hogy értelmet találjunk a napjainknak, heteinknek, amik betölthetik a munka után hagyott űrt. És elég sokan állnak sorban, hogy rossz irányba vigyenek.
1.Rögtön ott van a tökéletes kifogások hada: “ehhez már öreg/beteg/fáradt vagyok”, “nem való ez már nekem”, “túl hideg van/túl meleg van.” Mivel semmi nem kötelező, nagy a csábítás, hogy inkább otthon maradjunk. Minden alkalommal sikerélménynek élem meg, és büszke vagyok rá, hogy kora reggel felkelek egy meghirdetett túra miatt, vagy amikor felhősebb időben is elindulok egy kirándulásra. Az egész napi mozgás és jó levegő éppen elég jutalom a reggeli akaraterőért.
2. Majd ott vannak a sajnos elkerülhetetlen betegségek. Bár nagyon fontosnak tartom, hogy odafigyeljünk magunkra, és rendszeres szűrővizsgálatokra járjunk, nem jó dolog átesni a ló másik oldalára. Vizsgálat, kezelés, utókezelés, kontroll – szinte minden napra juthatna valami valamelyik testrészünkkel kapcsolatban. Észre sem vesszük és bekerülhetünk a háziorvos-szakrendelő-kórház-gyógyszertár mesternégyesébe. Foglalkoznak velünk, gyakran ismerős arcokkal találkozunk, akik hozzánk hasonló korosztályt képviselnek – nem csoda, ha rá lehet szokni. Amellett, hogy nem szabad a betegségeket, tüneteket elbagatellizálni, fontosnak tartom, hogy ne ez legyen a fő elfoglaltságunk, és egyetlen beszédtémánk. Folyamatosan feszegetem a határaimat, és ügyelek arra, hogy egy betegség utáni lábadozás ne húzódjon el alaptalanul. Fokozatosan építem vissza az aktív programjaimat, és a gondolataim is ezek körül forognak.
3. A család. Nyugdíjasként ráérünk, sokan ilyenkor részt vállalnak az unokákkal kapcsolatos teendőkben. Magam is így teszek, csodálatos érzés, hogy az unokáim velem lehettek a bölcsi helyett. Ugyanakkor arra is látok példát, hogy a nagyszülőket éjjel-nappali ügyeletnek tartják, aki bármikor ugrik, és minden programját felrúgja. Kivételektől eltekintve, nem gondolom, hogy a nagyszülő elsődleges feladata és kötelessége ez. Fontos, hogy nekünk is legyenek olyan programjaink, elfoglaltságaink, amiket tiszteletben tart a család, a gyerekeink, az unokák, és amikhez mi is ragaszkodunk – attól függetlenül, hogy az már számunkra nem kötelező. Nem jó az, ha nyugdíjasként a család a hobbink, és csak ebben tudunk gondolkodni – nekik sem.
A cikkindító javaslatot inkább úgy fogalmaznám, hogy egy hobbi helyett – kivéve, ha valaki egész életében erre vágyott – több olyan tevékenységünk, elfoglaltságunk legyen, amikhez ragaszkodunk, és csak kivételes esetekben mondunk le róluk. Osszuk ezeket úgy el, hogy számunkra is kényelmes legyen, megfelelő pihenőnapokkal, és ne gondoljunk úgy rájuk, mint első szóra sutba dobható programokra. Így többféle társaságba mehetünk, többekkel találkozunk, és kialakíthatunk egy új napi- és hetirendet. Nem könnyű, de megéri.
Te hogyan töltöd a nyugdíj után az időd? Várjuk véleményed, történetedet a nincsfelsokorhatar@gmail.com címre, ide kommentben vagy itt a Facebook oldalon.
Főúri kastélyban pingpongoztunk, olvasd el itt.
Igen, a nyugdíjasoknak, esetleg nagymamáknak ugyanannyi dolguk volt dolgozó korukban, mint most. Az unokázást a gyerekünk azért kéri, mert nem lehet minden problémát egyedül, vagy akár férjjel megoldania. Ha a munkahelyekről el kell menniük az anyáknak (szülői, doki, bármi okból), akkor legközelebb a munkaidő nem 8-tól fél 5-ig, hanem akár este 8-ig is tarthat. Ilyenkor kell néha a nagymamát is megkérni, menjen a gyerekért, és maradjon ott, amíg a szülők ledogozzák a mínusz idejüket. Ha egy nagymama fáradt, akkor valóban nemet kell mondani, és a szülőnek más segítség után kell nézni. (Persze ha nincs más megoldás, akkor a nagyik hulla fáradtan is, vállalják!) Ezért jó, ha rendes nagyszülők vannak a háttérben. Rendes családból rendes gyerekek, tündér, minden fáradtságot megérő unokák kerülnek ki.
Reméken a gyerekeim nem az alapján becsülnek meg, hogy mikor és mennyit vigyázok az unokakra. Harom unokám van, és szoktam rájuk vigyázni, de ha úgy alakul, nemet is tudok mondani.
Mióta nyugdíjas vagyok, sok olyan helyre eljutok, ahová míg dolgoztam idő hiányában nem sikerült. Igenis,,hobbim,, lett az utazás. Az unokákkal az a probléma, hogy a 70-es években még divat volt fiatalon szülni, tehát a 20-on éves unokáim nem igénylik a játszóteret, sem a felügyeletet. Viszont a 40-es gyerekeimnek még rengeteg idejük van a nyugdíjig, ők meg vigyázni sem tudnak a saját unokájukra, örülnek, ha néha láthatják őket. A dédunokák meg olyan kicsik, hogy egy dédnagyi már nem tud utánuk szaladgálni, és türelme sincs a síró csöppséghez, mert a saját gyerekeiről tudta miért sír, a ritkán látott piciről viszont nem.
A betegség nem kötelező, egy kis odafigyeléssel, megfelelő életvitellel, étkezéssel karbantartható. Teljesen kiakaszt, mikor egy orvos megkérdezi ötször, hogy tényleg 1 szem gyógyszert szedek.Miért lenne kötelező nekem egy teljes patikát magamnál hordani? Legtöbben, csak azért szednek sokat, mert ördögi körbe kerülnek a sok mellékhatástól.Tisztelet a kivételnek, ami ugye erősíti a szabályt. Persze vannak betegek is, de azért már ne az sztk legyen a napi kirándulási program.Igaz ott jól el tudnak pletykálni,panaszkodni, ami nekem külön idegfeszítő. Az időskor különben sem érdemel külön tiszteletet, mert az egy állapot, örüljön aki megérte, tiszteletet, csak az ember érdemel, a cselekedeteivel, viselkedésével,függetlenül attól, hogy hány éves
14 éve nyugdíjaztak. Azóta is állandóan dolgozom. Persze nem úgy, mint főállásban, hanem egyrészt adódnak ismeretségi alapon felkérések különféle munkákra, másrészt, aki kertes házban lakik, tudja, mindig van valami dolog. Aki dolgozik, egészségesebb, nem szenved annyit. Aki unatkozik, vagy kifogást talál munka ellen, az sűrűn panaszkodik, sajnáltatja magát, lelkileg főként betegebb. Egész életünk a munkáról szól, hát próbáljuk meg élvezni, vagy legalább tudomásul venni, hogy el kell végezni. Ha minél jobban csináljuk, magunknak (is) teszünk jót. Minél érdeklődőbbek vagyunk, és minél jobb az alkalmazkodó képességünk, annál boldogabbak leszünk.
Kedves Rita!
Köszönjük a hozzászólást, nagyon értékes gondolatok a cikkhez, és teljesen igazak. A hobbi szóval nincs gond, mindössze az tűnik utópisztikusnak, hogy valaki nyugdíjas korában csak és kizárólag egvalaminek szentelje az idejét.
Mi baj van a hobbi szóval a nyugdíjasok szabaidejének eltöltése esetén? Semmi, mert a nyugdíjasoknak is vannak feladatai, amiket naponta el kell végezni, nemcsak a munkábajárás az. Hobbi lehet a főzés is, a téren, a természetben sétálás is, de a fotózás ugyanúgy.
Mosni kell, főzni kell, bevásárolni szintén, orvosi időpontokon is meg kell jelenni stb. A férfiak is találhatnak magunknak olyan elfoglaltságot, ami napi szinten rendszeres és értelmes feladattá válhat. Lehet nyelvet tanulni, ami hasznos elfoglaltság, mert közelebb kerül a világ általa. Átvehetik a bevásárlás egy részét vagy a főzést, ami hobbiszintû feladat lehet időnként. Lehet az unokázást időnként múzeumlátogatással összekötni, amire előre fel lehet készülni, hadd fejlődjön és tanuljon az unoka.
Kedves Andrásné Czúth!
Teljesen igaz, köszönjük a kiegészítést. A család része az életünknek, szerencsés esetben és fontos az ottani elköteleződésünk is, szerencsére sok ilyen nagyit ismerünk.
A lényeg, hogy ezzel ne éljenek vissza, és legyenek más elfoglaltságok is.
Szerintem egy nagyszülőknek is vannak kötelességei.Ha így gondolkodunk akkor igen is el kell végezni a feladatokat,akár fáradtak vagyunk akár nem.pl.az unokákkal való foglalkozás,rendszeresen,nem csak akkor amikor kedvünk tartja,segíteni a fiatalokat,bármikor ha szükségét érzik,ha ezen felül marad idő,és energia,akkor töltheti a szabad idejét kedve szerint.Ha így tenne minden nagyszülő,akkor biztos több becsülete lenne az öregeknek.
Kedves Steve!
Mi még nem írtunk semmit vissza, ez a blog nemrég idndult, és nagyon kiváncsiak vagyunk a véleményére, hiszen valóban minden történet, minden ember más.
Nem irok semmit,mert mindig azt irják Önök vissza hogy ehhez hasonlót már irtak!Két ujjunk sem hasonló,nem két kommentár!!!!!!